Manapság nagyon dívik a kézműves termékek használata. Aki csak teheti, törekszik arra, hogy ellenőrzött, jó minőségű dolgokat vásároljon, és ha az még támogatja is a hazai piac kistermelőit csak a hab a tortán. Én is szeretem a tejtermékeket hazai termelőktől beszerezni, natúrkozmetikumokból is a kézműves termékeket részesítem előnyben, és bármi apróságra szükségem van, ha van időm utánanézek, hogy lehetséges-e egyedi darab beszerzése, hazai gyártótól. Ezzel az egész családom tisztában van, és ha ők nem is tartják ezt a szokást, ha nekem ajándékot kell venni, vagy csak a segítségüket kérem valamilyen termék beszerzésénél, mindig tiszteletben tartják ezt.
Nem tesz másképp a nagypapám sem és ebből valami hihetetlenül aranyos sztori kerekedett a legutóbb. Nagypapa a helyi vegyesipari szövetkezet oszlopos tagjaként a nyugdíjas éveiben is dolgozik még hobbi szinten, mert imádja a munkáját és azt mondja, ez tartja fiatalon. Na meg persze a motorozás. Van egy régi, magyar típusú motorja, melyet hű társaként kezel már hosszú-hosszú évek óta. Azt mondta, hogy ha már túl öreg lesz hozzá, szeretné, ha valamelyik unokája átvenné tőle a stafétát, és tovább nyüstölné a hőn szeretett szörnyetegét. Tudja, hogy gyerekkoromban imádtam a motorokat és éppen ezért nem érti, hogy hogy lehet az, hogy lassan közel a harminchoz, még mindig nem tettem le a jogosítványt, és jelenleg nem is mutatok erre semmi hajlandóságot. Rajtam kívül csak egy lány unokája van papának, aki pedig soha nem rajongott igazán az ilyen dolgokért, és valamiért papa szívesebben hagyná lány unokájára a motort, mert abban a tévhitben él, hogy mi jobban tudnánk rá vigyázni. Én ezt nem így gondolom, sőt valamilyen furcsa érzés azt sugallja, hogy a megörökléstől számított egy éven belül valószínűleg apró darabjaira törném – akaratomon kívül – a motort és magamat is. De papa csak nem enged az elképzeléséből. Egy szép októberi napon hallottam, ahogy leállította a házunk előtt a motort, bekopogott és felkiabált az emeletre. Nekem szólt, és kicsit sürgetett is talán, hogy siessek, mert hozott nekem meglepetést. Amikor leértem hozzá, valóban meglepődtem, ugyanis két bukósisakot tartott a kezében. Közölte, hogy egy új szövetkezeti tag van náluk és éppen kirakodó vásárt tartott munkatársaknak, ahol hatalmas bukósisak akció volt.
Régebben egyedi készítésű bukósisakok gyártásával foglalkozott, és rámaradt néhány bukósisak, melyet most akciósan továbbadott a kollégáinak. Láttam papa arcán azt a hatalmas örömöt és lelkesedést, főleg amikor kibökte, hogy az egyik sisak az enyém, a másikat megtartja ő, de persze én választhattam. Illedelmesen megköszöntem az ajándékot, és mint egy óvodás kislány megkértem, hogy vigyen el motorozni. Rengeteg dolgom lett volna, de láttam, hogy annyira szeretne egy kis minőségi időt együtt tölteni valamelyik porontyával, hogy nem tudtam másképp cselekedni. Plusz ez mindig eszembe juttatja a régi szép gyermekkort, amikor ez még rendszeres program volt. Mióta a mamám meghalt, tényleg csak az unokák voltak, akik társai lehettek a motorozásban, vagy persze a gyerekei, de ők általában elfoglaltak voltak.
A kis motorozásunkból végül az lett, hogy ígéretet tettem nagypapának, hogy amint pénzem és időm engedi, leteszem a jogosítványt, és tovább viszem ezt a szép családi hagyományt. Már csak valahonnan rengeteg időre és pénzre van szükségem. Legyetek kedvesek szólni, ha valami mentőötlet az eszetekbe jut! 🙂