Gyerekként a nyaram nagy részét a nagymamámnál töltöttem a kisöcsém társaságában. Nagyon élveztem azokat a nyarakat, hiszen a szülői szigor oly távoli, és tulajdonképpen bármit csinálhatsz, úgy is te maradsz a mama szemefénye.
Sajnos mióta felnőttem, már nincs nagyon kihez ellátogatni arra a vidékre, de azért maradt a környéken néhány rokon, akit olykor-olykor felkeresek. Tavaly nyáron épp az egyik ilyen rokonom hetvenedik születésnapjára látogattunk el a családdal, amikor is feltűnt, hogy az egykor oly békés vidéken egyre nagyobb a zaj és a levegő szennyezettsége. Nem igazán tudtam hova tenni a dolgot, hiszen az egyetlen ipari jellegű vállalkozás, amiről tudomásom volt, az egy vágóhíd volt.
Elkezdtem faggatni a helyi rokonságot, hogy vajon még is miről lehet szó, és sok érdekes információ derült ki számomra. Többek közt az, hogy az egykori vágóhíd még mindig üzemel, de már Józsi bácsi sem onnan veszi a kolbászt, hiszen hihetetlenül megnőtt a termelés, ami sajnos a minőség rovására is ment. Arra is fény derült, hogy az egykori szántóföldek bizonyos részét eladták egy közeli vegyesipari szövetkezetnek, ami aztán hatalmas alumínium gyárat húzott fel a területen. Ez ugyan a település határán kívülre esik, de sajnos így is nagy hatással van a kis vidék mindennapjaira. Azon túl, hogy munkahely teremtő jellege van, nem sok pozitívumot tudtak róla sajnos elmondani.
A helyi rokonok között volt egy mérnök srác, aki mint később kiderült, a gyár alkalmazottja. Tőle kaptam további információkat is, amik alapján ismét megvilágosodtam, hogy nem minden lehet egyszerűen fekete vagy fehér. Kiderült ugyanis, hogy a vegyesipari szövetkezet tulajdonában van egy megújuló energiaforrások használatára szakosodott gyár is, mely nem csak ezeket az energiákat használja, hanem ezen energiák hasznosítására szolgáló gépeket, műszereket állít elő. Többek közt napelem rendszereket, víztisztító készülékeket és szélenergia gépeket is gyártanak.
Itt azért már kezdett világossá válni, hogy vidéken még mindig nem nagy hívei az emberek a változásoknak. Ezt csak azért tartom furcsának, mert amint beléptem a házba, nem tudtam volna megmondani, hogy az ország keleti részében, egy pöttöm faluban vagyok éppen. A gyerekek a hatalmas plazma tévé előtt ültek és videojátékkal játszottak, a garázsban az 5 tagú család 3 autója közt egy cross motor is állt, melyen békésen pihent egy csillogó, új bukósisak, és a konyha is jobban fel volt szerelve, mint az én kis budapesti albérletemben. Elég érdekesen tárult elém ez a látkép azok után, hogy az iparosításra oly nagyon mérges helyiek, a technika vívmányait elmondásaik alapján a semmibe veszik, közben pedig minden apró dolog az életükben szorosan kötődik azokhoz.
Valószínűleg egyetértettem volna velük abban az esetben, ha valóban olyan gyárakat működtetnének a kis településen, melyek nem szolgálnak semmilyen magasabb célt, csak a végeláthatatlan termelés maximalizálását, de itt most más volt a helyzet. Igaz, hogy egy kis falu békéje már a múlté, de amíg olyan eszközök előállításán munkálkodnak, melyek óvják a környezetet, védik a természetet, és közben mégis a jólétet szolgálják, addig nem az a legnagyobb probléma, hogy a környéken kicsit megnövekedett a por és a zajforrás.